A történetíró hivatása Marczali Henrik értelmezésében

Absztrakt

Marczali Henrik (Marcali, 1856 – Budapest, 1940) volt az első professzionális történetíró Magyarországon. 1875–1877-ben Berlinben Theodor Mommsen, Wilhelm Wattenbach, Karl Wilhelm Nitzsch és Georg Waitz, Párizsban Jules Quicherat és Gabriel Monod, Oxfordban William Stubbs tanítványaként megismerte és elsajátította a korabeli legmagasabb színvonalú szakszerű forráskritikai szemléletét, módszerét, technikáját és az alkalmazásukhoz szükséges készségeket. George Peabody Gooch cambridge-i történész 1913-ban úgy értékelte, hogy Marczali monográfiáival született meg Magyarországon a provincializmus kötelékeiből kiszabaduló tudományos történetírás. Történetírói oeuvre-je és tanári hivatása szorosan illeszkedtek egymáshoz. Ő volt az, aki a történész szakképzést meghonosította a Budapesti Tudományegyetemen és a történelemtanárok és kutatók egész nemzedékét képezte ki a tanárképző intézetben és az általa megtervezett és létrehozott, berlini mintájú történeti szemináriumban. A következő nemzedék Budapesten képzett történészei és történelem tanárai valamennyien az ő tanítványai voltak. A tanulmány történetírói előfeltevései, kulcsfogalmai (műveltség, civilizáció, erkölcs), nemzetértelmezése és a prófétai örökség alkalmazása rekonstrukcióján és értelmezésén keresztül közelíti meg értelmiségi szerepfelfogását. Perfekcionista felfogásának kialakulásában megalapozó szerepet játszott édesapja, Morgenstern/Marczali Mihály rabbi és mentora, Kármán Mór értelmezése a zsidó hagyományról, a prófétai örökségről, amelyet Marczali átvett és alkalmazott.