Populista aspektusok a politikai beszédekben. Az „én” és a „mi” személyes névmások használata 20. századi diktátorok retorikájában

Absztrakt

A retorika fontos része a politikai beszédeknek, amelyekben bármely elemnek lehet stratégiai fontossága vagy szimbolikus szerepe, még a jelentéktelennek tűnő személyes névmásoknak is. Jelen írás három olyan személy – Hitler, Sztálin és Rákosi – beszédein keresztül mutat be névmáshasználati tendenciákat, akik történelemformáló szerepet játszottak a huszadik században és ezt a szerepet hatásos populista szónoklatokkal igyekeztek erősíteni.

A 2018 őszén végzett kutatás fő célja annak a kiderítése volt, hogy az említett vezetők beszédeiben hogyan változott az „én” és a „mi” személyes névmások használata aktív működésük különböző szakaszaiban. Mikor volt hangsúlyos a gyakran magányos, de a személyt mások fölé emelő „én”, és mikor oldódott fel a gyakran csalóka, nem feltétlenül kollektív „mi”-ben? A korpusznyelvészeti eszközökkel végzett vizsgálathoz és az elemzéshez a beszédek angol nyelven elérhető fordításait használtuk fel, létrehozva három, összességében 70 000 szóból álló “minikorpuszt”. A személyes névmásokat a közvetlen szövegkörnyezetükben vizsgáltuk, így kiemelhettük, hogy mikor, milyen céllal használta őket az adott szónok. Kutatásunk eredményét diagramokban és táblázatokban mutattuk be. A populista szemlélet korokon átívelő természetének érzékeltetésére hasonló elemzésben összevetettük Barack Obama és Donald Trump elnökjelöltséget elfogadó beszédeit, tovább árnyalva azt a szerepet, amelyet az „én és a „mi” személyes névmások egy politikai szónoklatban betöltenek.