Egyetemek stratégiai menedzsmentje
Absztrakt
A mai egyetemi valóság ellentmondásoktól terhes.
Negyven év alkumechanizmusos központi irányítási gyakorlata az egyetemi vezetőket a felfelé figyelésre, a kijárásra, a jó személyi kapcsolatokon alapuló előnyszerzésre nevelte. A pazarló gazdálkodás negatívumait is el lehetett tüntetni egy, a jó minisztériumi kapcsolatrendszeren keresztülvitt mentőakcióval, különleges elbánás kijárásával, kisebb-nagyobb pénzek váratlan (és m ások által nem követhető) átcsoportosításával. Az „objektív" nehézségek elismertetését külső segítségnyújtás követte.
A 90-es években megváltozott ugyan sok minden, de a fenti szemlélet nem halt ki. A tudáspiaci körülmények fokozatos kifejlődése ellenére az egyetemi vezetők többségének hozzáállása nemigen változott. De hát mitől is változott volna meg? Hiszen rendre azt tapasztalták, hogy a keménynek indult új rendszerek rendre felpuhulnak (Id. a normatív finanszírozás bevezetésének előkészítése 1993-96 között), a tárca beruházásifolyamatai éppen olyan áttekinthetetlenek, mint korábban voltak (még az Felsőoktatási Tudományos Tanács - FIT - számára is), a költségvetési korlátok éppen olyan puhák, mint régebben voltak. A bürokratikus irányítás régi bástyái állnak, a régi mechanizmusok működnek.