AN AUDIBLE TESTAMENT TO PERSONAL AND COLLECTIVE TRAGEDY

Absztrakt

A kutatás kerete egy repedés az időn, 2025 júniusában, ahol a levegőben sebek nyílnak, a statisztikák pedig nem számok, hanem a kollektív lélek lázlapjai. Ebben a beteg tájban Liszt Ferenc Funérailles című művének vizsgálata ezért amolyan sebészi beavatkozássá válik. A cél tehát a zongora fekete testének felnyitása, a benne rejlő ontológiai végrendelet exhumálása, mert a hipotézis egy suttogás a mélyből: a zene maga egy szabályozatlan tér, egy menedékjog a felejtés törvényei elől, ahol Chopin utolsó köhögése és az aradi vértanúk vére egyetlen közös vérkeringésben egyesül. Ehhez a boncoláshoz az eszközök elengedhetetlenek. A szike a zenehermeneutika, amellyel a zenei testet rétegeire bontjuk; a megidézett szellemek pedig Hegel, Sartre, Camus és Heidegger, akik a hangjegyek között kísértenek, és tanúvallomást tesznek. A nagyító a történeti kontextus, amely láthatóvá teszi az 1849-es letörölt vérnyomokat a kottapapíron. És amit ezek az eszközök feltárnak, az maga az ítélet. Az eredmény ugyanis az, hogy a Funérailles nem zene, hanem egy rituálé, egy performatív perújrafelvétel a Történelem ellen. A diadalmas középrész egy tündöklő csalás, a remény egy tiszavirág életű szimulákrum, amit a gyász örök törvénye végül érvénytelenít. A mű jogértelmezési bizonytalansága így a gyengesége helyett a fegyvere, hisz ettől válik univerzális törvényszékké. És ebben rejlik a kutatás haszna is. Elméletileg egy új térképet ad a gyász anatómiájához, gyakorlatilag pedig felmutatja a művészetet mint ellenmérget. Mint egy akusztikus oltást a közösségi amnézia ellen, egy bizonyítékot arra, hogy a hangzó szépség képes joghatóságot adni annak a fájdalomnak is, amiről a világ inkább hallgatna.